Tudástár
Lakossági szennyvizek és tisztítása, iszaptermelése
1. A szennyvíztisztítás célja
Európában a lakosság szennyvizeit általában nem hasznosítják a mezőgazdaságban. Ilyen megoldás adódhatna egyébként a különböző állattartó telepek szennyvizeivel együtt történő hasznosításra. A lakossági szennyvizeket általában a szennyvíztisztítóban történő kezelést követően a legközelebbi befogadóba, patakba, folyóba, tóba vagy ezeken keresztül akár közvetlenül az óceánba bocsátják. A szennyvíztisztító feladata, hogy a befogadókat és ilyen értelemben azok további hasznosítását védje a szennyezések hatásaitól.
A szennyvíztisztítás ellenőrzésének analitikai lehetőségei
Bevezetés
A szennyvíz különböző szennyező anyagok és víz komplex keveréke. A szennyezők nagy részét pontos molekula-összetétellel és szerkezettel nem is lehet, vagy semmiképpen nem szükséges (nem gazdaságos) meghatározni. A szennyvíz tisztítása mechanikai, kémiai és biológiai folyamatok kombinációja, amely szükségszerűen minőségi, üzemeltetési ellenőrzést igényel. A szennyvíz mennyisége (hozama) és összetétele időben folyamatosan változik egyetlen kibocsátó esetében is (háztartás, ipar, kereskedelem). Ezek ellenőrzése információt szolgáltat a különböző folyamatok megfigyeléséhez, a tisztítás szabályozáshoz, az elfolyó víz minőségének biztosításához.
Szakaszos betáplálású eleveniszapos szennyvíztisztítás /SBR/
1. Bevezetés
A szakaszos betáplálású – töltő – ürítő – eleveniszapos szennyvíztisztítók /Sequencing Batch Reactors -SBR/ az eleveniszapos rendszerek talán legkorábban üzemeltetett változatai. Mégis a század hetvenes éveinek végéig, részben a folyadék és levegőbetáplálás vezérlésének korábbi színvonala és a szakaszos folyadékelvétel problémái, részben a kisebb települések szennyvíztisztításával szemben támasztott kevésbé szigorú követelmények miatt az ilyen rendszerek a nagy kapacitású tisztítók kiépítésére alkalmasabb, folyamatos átfolyású, egyenletesen levegőztetett tisztítókkal szemben háttérbe szorultak. A befogadók előírásainak szigorodása, az SBR szerencsés adottságai, megfelelő hatékonysága, egyszerűsége, és az, hogy iszapduzzadásra egyáltalán nem hajlamos, s így folyamatos felügyeletet sem különösebben igényel /részben éppen a részegységek és az irányítástechnika időközben bekövetkezett hatalmas fejlesztése eredményeként/, valamint nem utolsó sorban a szennyvíztisztítás kis településeken legutóbbi években jelentkező általános igénye a megoldás ugrásszerű terjedését eredményezte. A felügyelet nélküli kis telepek egyébként is a vezérlés, automatika fejlesztését igényelték.
Folyamatos és szakaszos átfolyású vagy betáplálású (SBR) eleveniszapos szennyvíztisztító rendszerek összehasonlítása
1. Bevezetés
2. SBR technológia jelenlegi helyzete
2. 1. Üzemeltetés
2. 2. Keverés
2. 3. Levegőztetés
2. 4. Tisztított víz elvétel
2. 5. On-line ellenőrzés, szabályozás az SBR telepeknél
2. 6. Más, szakaszosan üzemeltetett eleveniszapos szennyvíztisztító rendszerek
3. Folyamatos betáplálású és SBR rendszerek összehasonlítása
3. 1 Tömeg, anyagmérleg
3. 2. Folyamatos és szakaszos betáplálású rendszerek jelenlegi kiépítése
4. SBR telepek tervezése
4. 1. Folyamatos betáplálású rendszerek analógiájával történő tervezés
4. 2. Anyagmérleg alapján történő tervezés
4. 3. Egyes ciklusok optimalizálása dinamikus szimulációval
5. Jelenlegi üzemeltetés értékelése
6. Összefoglaló
7. Irodalmi hivatkozások
Teljes biológiai tápanyag-eltávolítást biztosító eleveniszapos rendszerek néhány újabban észlelt sajátossága
1.1. 1. Bevezető
A nitrogén és foszfor tápanyagok (N és P) biológiai eltávolítása (BNR) egy iszapkörös eleveniszapos rendszerekben nitrifikáció és denitrifikáció (ND), valamint többletfoszfor eltávolítás (BEPR) révén az elmúlt évtizedekben jelentős sikereket ért el a befogadók eutrofizáció elleni védelmében. A vegyszeres foszfor eltávolítás mellőzése csökkentette egyben a befogadók sóterhelését, és gazdaságosabbá vált a tisztítók üzemeltetése is. Az ilyen rendszerek azonban csak akkor érhetnek el igazán jelentős költségmegtakarítást, ha az igen gyakran felmerülő üzemeltetési kellemetlenséget, az iszap duzzadását előidéző fonalasok visszaszorítását biztosítani tudják.
Az eleveniszapos szennyvíztisztítás – rendszerkiépítésének konfigurációi
1.1. 1. Bevezetés
Az eleveniszapos szennyvízkezelés a világ jelenleg üzemelő egyik legnagyobb biotechnológiai iparága, ugyanakkor mégis alapvetően különbözik a gazdaságilag fontos fermentációs iparágazatok (mikroorganizmusokból álló biomassza nagyüzemi előállítását szolgáló) ellenőrzött oxigénbevitellel, vagy anélkül működtetett fermentációs rendszereitől. A szennyvíziszap olyan vegyes biológiai kultúra, melynek képesnek kell lennie megbirkózni a szennyvízzel érkező különböző kémiai összetételű, illetőleg molekula- vagy részecskeméretű szerves anyagféleségek hihetetlenül széles skálájával. Mindezen kémiai anyagok egy része a szennyvízcsatornában még az előtt átalakulhat, hogy a tisztítóba beérkezne, más részük pedig biológiailag lebonthatatlan (rezisztens) így átalakulás nélkül jut át a tisztítórendszeren, ha nem adszorbeálódik az iszapon. Az ilyen, ill. a bontható, de mégis toxikus hatású szennyező anyagoknak (xenobiotikumok, nehézfémek, stb.) káros hatásuk van a mikroorganizmus-kultúrára, s így a teljes eleveniszapos rendszerre. A szennyvíz biológiailag lebontható tápanyagainak a lebomlási mechanizmusait és a folyamatban valószínűsíthető biokémiai reakciókat mutatja be az 1. ábra.
Eleveniszapos szennyvíztisztítás fejlesztésének irányai – I-II.
I. BOI és nitrogén eltávolítás
1. Bevezetés
A kommunális szennyvíztisztítás feladata a lakosság által felhasznált és elszennyezett közhasználatú víz minőségének a részleges visszaállítása a befogadókba történő bevezetést megelőzően. A szennyezők eltávolításának szükséges mértékét /BOI, KOI, NH4-N, NO3-N, SP, vagy ortofoszfát/ a befolyó víz szennyezettsége, és a befogadó határértékei befolyásolják. A felsoroltakon túl a mindenkor érvényes előírások számos egyéb komponens koncentrációját is szigorúan szabályoznak az elfolyó vízre, de azok nem lévén a mikroorganizmusok makro-tápanyagai, eltávolításukat a biológiai szennyvíztisztítás csak kisebb mértékben befolyásolja. A biológiai szennyvíztisztítás alapvető feladata a makro-tápanyagok, szerves szén, redukált, vagy oxidált nitrogén, valamint a foszfor eltávolítása. Ez a tanulmány annak is csak az eleveniszapos lehetőségeit ismerteti. Az anaerob folyamatokat is csak érintőlegesen említi, amennyiben a hidrolízisnek az eleveniszapos tisztításnál játszott szerepének megértéséhez szükséges.
Foszfortartalom eltávolítása a szennyvíztisztításnál
A lakossági szennyvizek biológiai tisztítását végző eleveniszapos telepeket, melyeket gyakorlatilag az elmúlt század első évtizedeiben fejlesztettek ki, a század közepéig csak a biológiai oxigénfelvételt, s így a befogadók oxigén túlterhelését okozó szerves anyagok eltávolítására tervezték. Az ilyen üzemekből a befogadókba kerülő tisztított elfolyó vizek azonban napjainkra már világszerte általános gondot jelentenek. A mikroorganizmusok által felvételre nem kerülő nitrogén és foszformennyiség a természetes befogadókba, élővizekbe kerülve, felboríthatja azok ökológiai egyensúlyát. Ez napjainkban általános jelenség a tavak, lassan folyó vízfolyások, víztárolók, sőt a tenger sekély parti vizeinél is. A lakossági szennyvizek szerves anyaghoz viszonyítottan túlzott szervetlen (N és P) tápanyag terhelése vezetett igen sok esetben a befogadók súlyos eutrofizációjához. Ez ott a növényi szervezetek, algák túlzott elszaporodását, algavirágzását eredményezhette. Ennek a következményei ismertek: úszó hab jelentkezése a víz felszínén, tapadó iszap keletkezése a vízben, a fürdőhelyeken, a ciano-baktériumok toxin termelése, amely azután bőr irritációt és légzési elégtelenségeket, problémákat okoz a lakosságnál, míg a vízi állatok esetén azok elpusztulását eredményezheti.
Eleveniszapos szennyvíztisztítás és tervezése
A technológia kialakulása, történeti fejlődése
Egy iszapkörös eljárások
Az élővizek oxigénellátását és öntisztulását intenzifikáló, levegőztetéssel történő szennyvíztisztítás 1910 körül kezdődött Angliában (von der Emde, 1964). Ardern és Lockett (1914) Manchasterben is ilyen tisztítást végzett, de a levegőztetést bizonyos idő elteltével leállították, majd hagyták ülepedni a rendszert. A tiszta részt dekantálták, majd friss szennyvízzel töltötték fel a levegőztető teret, s ismételték a műveleteket újra és újra. Hat órás levegőztetési ciklusokat tartva, megfelelő iszapkoncentráció kialakulása után teljes nitrifikációt értek el. A leülepedett iszapot „eleven iszapnak” nevezték. Az első gyakorlati berendezés ennek megfelelően egy olyan betáplálási és tisztított víz elvételi ciklusokkal működő eleveniszapos rendszer volt, melyet napjainkban szakaszos betáplálású rendszernek (Sequencing Batch System – SBR) neveznek. Mivel abban az időben a vezérlés, fejletlensége miatt csakis manuálisan működtetés volt lehetséges, nagyon sok üzemeltetési gondjuk volt. Ezért döntöttek akkor a levegőztető folyamatos betáplálása mellett, s alakították ki a napjainkban a hagyományosnak tekinthető eleveniszapos szennyvíztisztítási megoldást, melyet az 1. ábra szemléltet.
A szennyvíztisztítás kialakulása, fejlődése napjainkig
A lakossági szennyvizek tisztításának története
A lakossági szennyvizek mennyisége, minősége az emberiség életvitelével együtt változott. A legutóbbi két évszázadban vált egyértelművé, hogy elhelyezését, ártalom-mentesítését, az általuk okozott problémát valamilyen szabályozással kordában kell tartani. A fejletlenebb országokban nagyon sok helyen még ma is előfordul, hogy a szennyvizek magában a vízfolyásban keletkeznek, hiszen a lakosság ott tisztogatja a ruháit. Ha már fúrt kútból történik a vízellátás, vagy akár vízvezetékes is legyen a vízellátás, a szennyvíz elvezetés még nincs szükségszerűen kiépítve, azaz semmilyen gyűjtőcsatorna rendszer nincs. Ilyenkor természetes, hogy a szennyvizet a legközelebb eső felszíni befogadóba vezetik be. A ritkán lakott területeken ez még ma is elég széleskörű gyakorlat, de megfigyelhető a fejlődő országok olyan nagyvárosaiban is, mint Kalkutta, Bangkok, Manila vagy akár Dzsakarta. A szennyvizek talajra történő kiöntözése, vagy különböző vízfolyásokba történő bevezetése mindaddig nem okoz különösebb problémát, amíg a talaj mikroorganizmusai, illetőleg a vízben élő különböző baktériumok révén rendelkezésre álló öntisztító kapacitás képes feldolgozni a szennyező anyagot.